VENDÉGPOSZT: Le Bistrot Francais ,avagy egy ártatlan átverés krónikája

Bár előzőleg egyáltalán meg sem fordult a fejünkben, hogy egy „fine dining” étteremben fogunk kikötni, mégis a bukaresti Le Bistrot Francais-ban egy gyors kulináris élmény helyett szinte egy  romantikus gyertyafényes vacsorát sikerült elkölteni.  
Mondom „gyors” élmény, mert egy ideje már általános műveltségem részét képezi az orosz származású „büsztra” szó, amelynek jelentése egész pontosan „gyorsan”, de igazából a franciák tették nemzetközileg ismertté és széles körben használttá. A franciáknál is a bisztró gyorséttermet jelent, ahol az ember bekaphat egy salátát, rántottát vagy sültet (Sárközi Mátyás író után szabadon). Ezért is lepett meg, mikor már az étterem lépcsőjén irtó elegáns öltözetben üdvözölt két pincér. Az üdvözlés után sajnálattal adták tudtunkra, hogy csak negyed óra múlva nyit az étterem. Mondtuk, nem baj, addig is megnézzük a Magheru-n a karácsonyi fényeket. Pontban hatkor ugyanaz a kép fogadott az étterem előtt: két pincér, akik borzasztó illedelmesen ajtót nyitottak és betessékeltek az étterembe. Mondjuk már az ismétlődő kezdő képsorok is gyanút kellett volna bennünk ébresszenek, de nem, igazából akkor fagytunk le, mikor betoppantunk a XIX. század második felét idéző magas mennyezetű terembe, amelynek hangulatát eddig leginkább csak a filmekből ismertük.

A díszes korinthoszi oszlopoktól és négy pincértől körülvéve elkérték a kabátjainkat és máris úgy éreztük magunkat, mint akik egyből meztelenre vetkőztek. A páromon elegáns kabát volt, de alatta egy hétköznapi pulcsi, amely miatt viselője szégyenében enyhén szólva töpörtyűvé zsugorodott. Az én helyzetem fordított volt, lentről indultam egy téli füsskabáttal, amelyet talán már a tavaly illett volna lecserélni, de mihelyt kibújtam belőle az elegáns ingem kissé helyre billentette megrendült önbizalmam.
Elkísértek a terem egy diszkrétebb sarkába, ahol állólámpa világította meg az asztalt, amelynek fényétől és a pincérek végtelen kedvességétől sikerült valamelyest felengednünk. Közölték, hogy a menüről egyedül a tökleves nem áll rendelkezésre, amelyet én a pincér halk beszéde vagy az én gyengülő hallásom miatt úgy értettem, hogy kifejezetten ajánlja a töklevest. Mondom, akkor én abból kérek. Persze, hogy kissé értetlenül nézett, de a megvetésnek vagy rokon érzelmeknek nyomát sem lehetett látni arcán. Mivel kissé átfáztunk a kényszerű városnézésben, teát kértünk. Egy nagyon finom teakeveréket toltak illatolni meg latolni az orrunk alá, amely egyből elnyerte a tetszésünket. Az „ezeregyéjszaka” tea mellé se cukrot, se mézet nem hoztak, de nem is hiányzott. Tálalása természetesen az emeletes csuporral történt, amely a legkevesebb kellemetlenséggel biztosítja a tea élvezetét.
A menüt kézbe véve két másodperc után párom riadtan nézett rám, hogy vajon lesz-e annyi pénzünk, hogy egyáltalán egy-egy fogást plusz a teát ki tudjuk fizetni? Hogy őszinte legyek én sem erre számítottam egy francia gyorsétteremtől. Az árak enyhén szólva nem vidéki embernek valók. Egyet nyeltem és elhatároztam, hogy többet is fogok. Ha már bejöttünk, enni fogunk és kiesszük ezeket a bisztrós sznobokat a készletükből!
Így hát ettünk-ittunk egyet!
A menü mindössze két oldalas, öt-hat előétel, leves, főétel és desszert. Könnyen áttekinthető, klasszikus dizájn. Ami számomra újdonság volt, hogy a menüben minden egyes desszert mellé külön bort ajánlottak. Leadtuk a rendelést és ha eddig kétségeink lettek volna, hogy elit étterembe csöppentünk, akkor az amuse bouche azt végképp eloszlatta, ugyanis ezt a műfajt a lakótelepi pizzázókban nem szokták gyakorolni. Kis pohárkákban érkezett a parmezán krém, amelyre fojtásként gazpacho krém került, mellé pirítós és kétféle fűszervaj. A krémet megkóstolva egyből Granadába repített, ahol életem legízletesebb gazpachoját ettem, viszont ebben mousse-szerű állagban amaz granadai élményt sokkal töményebben kaptam.
Ezután érkezett a kacsa foie gras Laubade armagnac- és tokaji aszúmártással (te jó ég, mit keres az aszú egy bukaresti francia éttremben?), valamint hagyma chutney-val. Hát mit mondjak, egyik ámulatból a másikba estem. Én, aki eddig a Rosenstein és a Fork kacsalábon forgó rántott rezgő libamájain szocializálódtam, ettől a vékony zsírrétegben tengődő hideg kacsamájpástétomtól teljesen elgyengültem. A jól hangzó italnevektől tobzódó mártás nélkül is egyszerűen tökéletes volt. Ha nem szégyelltem volna, még kértem volna egy porciót.


A főétel egy ropogós héjú, belül omlós mangalica karaj volt, amely elsőre kissé száraznak tűnt, de aztán a következő falatoknál félig helyre billent, de végül nem igazán érdekelt, mert a kávés paszternákpüré teljesen elterelte minden egyébről a figyelmemet, mintha csak a karaj lett volna a püré körete. De ez még nem volt elég, még mindig tartogatott meglepetést ez a fogás. A paszternák chips még hagyján, de a fogás felénél fedeztem fel egyetlen darab kis, ropogós héjban kisütött azonosítatlan sajtféle és jambon (füstölt disznósonka) krémes keverékét, amely újfent rávert a mangalicára. A hagyma chutney ismét ott volt a tányéron, de igazából a mangalicával együtt sírtak a tányér egyik sarkában, míg én a paszternákon és a kroketten ájuldoztam.


A párom egy olyan költemény fogyasztott, amelynek nevét nem biztos, hogy egy szuszra el tudom mondani: zöld citrommal marinált skót bió lazac, bébizöldségpüré ágyon, konfitált bébizöldségekkel és tengerigyümölcs habbal. Nem kóstoltam, de állítólag a lazac ízben nem sokkal volt jobb, mint amit én sütök meg otthon vajban, viszont a köret a párom szerint ízekben gazdag és számára kissé exótikus volt.


Közben elfelejtettem, hogy bort is rendeltünk, hogy ha lúd, hát legyen kövér. Kinéztem egy bordói bort, valami Chateau nemtudommit, de a pincér sajnálkozva mondta, hogy abból pont sajnos nincs, de van egy másik Chateu B… nemtommi, amely nagyon hasonló az általunk óhajtott borhoz és árban is hasonló kategória. Ránéztem, láttam a címkén, hogy 14,5%, gondoltam, hogy rossz nem lehet, bár nem feltétlenül a magas alkoholtartalomtól lesz jó egy bor. Viszont megkóstoltam és bejött. Tudni kell, hogy én boramatőr vagyok, a sommelier szóval is körülbelül négy éve találkoztam. Ezenkívül nem bírom a kökény ízére hajazó testes borokat. Nos, az én borom nem ilyen volt, hanem egy nagyon kiegyensúlyozott és meg nem mondom, hogy milyen gyümölcsöket éreztem ízében, mert nem tudom. Egyszerűen jó volt. Mellesleg a bormenü olyan hosszú volt, mint egy közepes novella, amelyben a drágától a megfizethetetlenig terjedő skálán sorjáztak a nemesebbnél nemesebb főleg francia borok.
A desszertnek mindkettőnknek egy-egy csoki költeményt hoztak, mivel én rajongója vagyok ennek a sötét csodának és a páromat is sikerült rábeszélnem, hogy ő is csokit válasszon. Az első egy tejcsoki hab volt passiógyümölcs sörbettel és szezámos csoki keksszel. Makulátlan, de felejthető összeállítás, talán a sörbeten cuppogtam egy kicsit, de azzal el is ragadtam a párom elől a másik tálat. Azon egy sokkal töményebb mégis krémes csoki volt, amely ropogós csoki darabkákkal volt megbolondítva, mellette egy földimogyoró fagyi trónolt, amely füstölt (!) sóval és Espelette paprikával volt megkoronázva. Erre viszont emlékezni fogok!


Mikor megittuk az utolsó csepp vörösborunkat is, felálltunk, mert már a jégen a Hattyúk tava melegített, nem kellene elkésni. A pincérek kissé késve reagáltak, a kabátjainkra a szokásosnál (mintha ehhez annyira hozzá lennénk szokva) többet kellett várni. Az én füssömet a kezembe adták és máris elkezdtem zsugorodni, míg a páromra rásegítették a kabátját és viselője szemlátomást kivirult tőle. Négy pincér kórusban köszönt el, míg az egyik kikísért és búcsú szavaihoz hozzátette, hogy máskor is szívesen várnak. Erre mi a párommal kánonban mondtuk, hogy naná, hogy jövünk még. Kissé érdekesre sikerült ez a performansz, úgyhogy szemem sarkából lestem, hogy valami gúny vagy hasonló érzelem jelenik-e meg arcán. De nem! Az utolsó másodpercekig kifogástalanul illedelmesen viselkedett, ami ebben az országban, főleg vidéken nem igazán szokás.
Mégha érzelmileg kissé hullámvasutasra is sikerült, összességében fantasztikus élményben volt részünk, annyira, hogy naná, hogy jövünk még, Le Bistrot Francais!

 

VENDÉGPOSZT : Bujolé és a libamáj
VENDÉGPOSZT : Bujolé és a libamáj
2019-09-09 14:16:54
Egy valódi nagyágyú: BÁBEL Budapest
Egy valódi nagyágyú: BÁBEL Budapest
2019-08-01 15:52:05
#dei Frati Brassó - Románia legjobb éttermei sorozat !
#dei Frati Brassó - Románia legjobb éttermei sorozat !
2019-07-23 03:35:51